A „homoszexuális” szó elterjedése, hatása
A „homoszexuális” kifejezés első nyilvános alkalmazását Richard von Krafft-Ebing, német-osztrák pszichiáter, igazságügyi szakértő 1886-ban megjelent híres művében, a Psychopathia Sexualisban találhatjuk. Az egyik első mű a szexuális patológiákról, illetve az első a korai művek közül, amelyek a homoszexualitásról szóltak. A „homoszexuális” kifejezés elterjedését az is segítette, hogy a könyv nemcsak az orvosok, hanem a laikusok körében is népszerűségnek örvendett.
Az 1873-ban megjelent Egy probléma a görög etikában (A Problem in Greek Ethics) című művében John Addington Symonds (1840-1893) angol költő, irodalomkritikus is használta a kifejezést, ám ez a tanulmány kevesekhez jutott el.
1892-ben Charles Gilbert Chaddock (1861–1936) amerikai neurológus lefordította angolra Krafft-Ebing Psychopathia Sexualisát, és ezzel bevezette a „homoszexuális” kifejezés használatát az angolszász világba is.
A századforduló után egy német botrány (a Harden-Eulenburg ügy) sajtóvisszhangja jelentősen segítette a „homoszexuális” szó elterjedését. Maximilian Harden (1861-1927) újságíró és kiadó nyilvánosan meggyanúsította Philipp Eulenburg (1847-1921) herceget, II. Vilmos császár befolyásos barátját, diplomatát, hogy viszonyt folytat Kuno von Moltke (1847-1923) tábornokkal. A szövevényes, több befolyásos politikai szereplőt is érintő botrányt perek követték, amelyek 1907 és 1909 között zajlottak. Az ügynek akkora visszhangja volt, mint az Oscar Wilde-pernek Angliában. A több évig tartó eljárást a sajtó élénk figyelemmel kísérte, hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy nyilvánosságot kapjon Németországban a homoszexualitás kérdése, illetve Magnus Hirschfeldék küzdelme a Btk. 175. §-a ellen. A magyar sajtó is részletesen beszámolt erről az ügyről, elősegítve ezzel a „homoszexuális” kifejezés elterjedését Magyarországon.
A „homoszexuális” szó a 20. században általánosan elterjedt, a hivatalos nyelvhasználatban, a tudományban, a közéletben egyaránt. Az elmúlt évtizedekben a „homoszexuális” kifejezést számos kritika érte: vannak, akik túlságosan orvosiasnak, vagy éppen a szexualitást túlhangsúlyozónak ítélték; mások a szexuális kisebbségeken belüli sokszínűséget hangsúlyozva javasoltak újabb, az identitásokat pontosabban kifejező fogalmakat (meleg, leszbikus, queer).
Kertbeny Károly sírhelyét a Fiumei úti temetőben Takács Judit szociológus-történész kutatásai nyomán azonosította. 2001-ben a Mások magazin felhívására összegyűlt adományokból emeltek síremléket Kertbenynek. A sírhelyet 2011-ben a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság a Nemzeti Sírkert részévé, azaz védetté nyilvánította.